Megint egy könyv, aminek tetszenie kellene, mert egyrészt nagyon híres, másrészt meg a másik kettő, amit olvastam tőle - A rózsa neve és A Foucault-inga - ha jól emlékszem - nagyon is tetszett. De meglehetősen bonyolult, tele van filozófikus elmélkedésekkel, amelyek a barokk kor tudásának megfelelően a világ keletkezéséről, a vallásról, a megváltásról, a Föld és a többi bolygó, meg a csillagok viszonyáról, a "lehető világok" számáról és ezek teremtéshez való viszonyáról szólnak.
A főhős egy helyben vesztegel, hajótörött egy másik, titokzatos és meglepetésekkel teli néptelen hajón. Ez a 17. századi olasz nemesifjú már rendelkezik némi katonai tapasztalattal és tudományos műveltséggel, de úszni nem tud, és ezért reménytelen a kijutása a közeli, jól látható szigetre, hajóknak pedig nyomuk sincsen. Érdekes módon egyetlen szó sem esik arról, hogy akár jöhetnének is.
Roberto de Grive Cyrano vagy Don Quijote módjára szerelmes egy olasz hölgybe, Liliába, akivel talán soha nem váltott egy szót sem, és elképzel egy testvérrt, aki az ő sokkal becstelenebb és sokkal sikeresebb bátyja. Hajóbéli magányában feljegyzéseket ír, leveleket fogalmaz fennkölt szerelmének, majd regénybe foglalja valóságos és kitalált múltját, meg a világ folytatását azután, hogy ő kikerült belőle, hasonmás testvére azonban benne maradt.
Eco elbeszélői magatartása az, mintha ezeket a leveleket, feljegyzéseket és regényrészleteket használná fel ahhoz, hogy megírja Roberto történetét. Központi szerepet játszik benne a tegnap és a holnap közötti határvonalat jelentő meridián keresése és szerepe, rajta a szigettel, a Tegnap szigetével, ahová soha nem jut el. Úgy képzeli, hogy visszaléphetne a múltba, minden megváltozna, visszavonhatóvá válna.
Akkor a legemészthetőbb a regény, amikor Caspar atya, a kapitány, tudós, bolond előkerül a hajón, és együtt próbálnak - nem megmenekülni, csak - átjutni a Tegnap szigetére, tudományos érdeklődésből. Azonban ez a rész is elég fárasztó, mert az atya németes beszédét kiejtés szerinti olvasatban kapjuk - elég gázos a fordító megoldása is.
Nem fogom újraolvasni. :) És elég meghatározó élményem, hogy cselekmény nélkül vagy nagyon vérszegény cselekménnyel nem szeretem a regényeket. Persze nem leszek kalandregény, sem krimiolvasó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése